A kurdok eredettörténetétől a nemzeti elismerésig

A kurdok a világ legnagyobb kisebbsége, melynek nincsen önálló állama. Kurdisztán, vagyis a kurdok hazája négy ország, Törökország, Irán, Irak és Szíria között van felosztva. Gyakran nevezik őket haza nélküli, hontalan népnek, ami véleményem szerint nem pontos állítás akkor, ha hazának azt a területet gondoljuk, melyen a történelem során egy nép lakik, nem pedig egy politikai határokkal körülvett államra gondolunk. Akkor azonban, ha a haza politikai államot jelentene, a kurdok valóban hazátlanok, mert történelmük során soha nem sikerült önálló államot kialakítaniuk. Viszont ha hazának egy nép történelmileg kialakult tartózkodási helyét vélnénk, akkor a kurdoknak igenis van hazájuk, melyet Kurdisztánnak neveznek, és az adott történelmi források mind arról tanúskodnak, hogy a kurdok régóta ezen a területen élnek.

Először szükségesnek tartom, hogy a magyar olvasókkal közelebbről megismertessem a kurdokat, hiszen amennyire tudom, eddig nagyon kevés és főleg rövid és hiányos információ került napvilágra a kurdokról magyarul, ezért az írásomat azzal kezdeném, hogy kik is a kurdok.

Kik a kurdok?

A mai napig a kurdok lélekszámáról a már említett négy ország (Irak, Irán, Szíria, Törökország) egyikéből sincsenek pontos adatok. Ennek számos oka van. A legegyszerűbb ok az, hogy ezekben az országokban hiányoznak a demokrácia és emberi jogok intézményei, emiatt számos etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbséget egyáltalán nem ismernek el a határaikon belül. A fent említett országok kormányai gyakran a nemzeti integráció megvalósítására hivatkozva  nem tesznek különbséget a különböző csoportok között, illetve nem hozzák nyilvánosságra a népszámlálási adatokat.

Annak, hogy a kurdok lélekszámának pontos meghatározására mindmáig nem került sor, természetesen más okai is vannak, mivel az, hogy ki számít kurdnak és ki nem, a politikai és szociális helyzet változásaitól is nagyban függ. Például az iraki kormány Kirkuk város arabosítása érdekében az ottani kisebbségeket, főleg a kurdokat rákényszerítette arra, hogy arabnak vallják magukat, cserébe azért, hogy a városban maradhassanak.

Törökországban a kurdokat „hegyi törököknek” nevezték, és a kurd területeken csak a „hegyi törökök” léteztek. A törökországi népszámlálások adatai teljességgel elfogadhatatlanok, főleg a kurdokat érintő rész, politikailag irányítottak, hisz például az 1965-ös törökországi népszámlálás adatai szerint a többségében zázá nyelven beszélő Tunceli tartományban, melynek akkoriban 150 000 lakója volt, csak hét(!) zázá anyanyelvűt írtak össze.1

Iránban mindig elismerték a kurdok létezését, de csak a perzsa nyelv egyik dialektusát beszélő csoportként. Tehát a kurdok lélekszámáról eddig közölt adatok hiányosak és pontatlanok, melyekre nem lehet támaszkodni.

A hiányosságok ellenére a létező adatok és a kutatók álláspontját tekintve reálisan azt mondhatjuk, hogy ma kb. 25–30 millió kurd él a világon, Kurdisztán területén, a többségük Törökországban, nagy részük Iránban és Irakban, kisebb részük Szíriában. A kényszerhelyzet következtében a kurd területeken kívül is számos kurd él a Kaukázusban, Libanonban és Európában.

A kurdok eredete

A kurdok eredete az orientalista, pontosabban a kurdológiai kutatások mai napig egyik legrejtélyesebb kérdése. Több évszázados történelmi kutatás ellenére a kurdok eredetének és múltjának témakörében főként a homályos és nem egységes vélemények dominálnak, szinte mintha a hátsó kapun keresztül léptek volna be a történelembe.

A kurdok eredete és származása régóta foglalkoztatja a kutatókat, a kutatások különböző részterületeken – etimológiai, filológiai, történelmi és antropológiai – folynak. Persze kevésbé tudományos, úgynevezett mitologikus vagy a legendák világába kalandozó területe is van az eredetkérdés kutatásának.

Természetesen a lélekszámot érintő adatokhoz hasonlóan, az érintett országok „hivatalos kutatásaikat” politikai nézeteiknek megfelelően alakították, hol arab származásúaknak tekintették a kurdokat, akik elfelejtették az arab nyelvet, hol hegyi törököknek, akik áttértek a törökről egy iráni nyelvre, hol pedig a perzsa nyelv egyik nyelvjárását beszélő csoportnak vélik őket. Ahogyan az a tudományos kutatásban szokásos, a kurdok eredetének kutatásában is a jelenségek megnevezésével, vagyis etimológiai megközelítésekkel kezdték a feltárást. A kurdok esetében a kutatók etimológiai vizsgálódása két csoportra oszlik. Az egyik a kurd szóhoz közeli, illetve hasonló népmegnevezéseket keres történelmi munkákban, és ezeket hasonlítja össze egymással, illetve változásaikat vizsgálja, hogy ennek alapján valamilyen eredményhez jusson. A másik pedig magát a szót veti össze az ókori nyelvekkel, az óperzsa, az asszír vagy az ógörög nyelvekben szereplő hasonló szavaknak a jelentéseivel és használatával, pl. Arshak Safrastian azt írja, hogy: „A kurdok eredetét nem lehet pontosan megjelölni, a legrégebbi sumér feliratok nem hagynak kétséget afelől, hogy időszámításunk előtt kétezer évvel létezett egy gutu vagy kuti néven ismert nép, melyet az asszírok később krtinek neveztek…”2 Ő és hozzá hasonlóan mások is azon a véleményen vannak, hogy a gutu az asszír gurtu szóból származik, mely később módosult, és az asszírok azokat a népeket nevezték gutunak, amelyek a kurdok mai területén éltek.3 Megint mások a kyrti népcsoporttal kötik össze a kurdokat, akik ugyanott éltek, és a kyrti szó alakulhatott qurtu, illetve karduvá, majd később kurt lett belőle.4 Vannak, akik a perzsa kurd vagy gurd szót a babiloni qardu vagy gardu szóval hozzák kapcsolatba, melynek jelentése bátor, hős vagy harcos, azzal érvelve, hogy a gutu nép, amelytől az asszírok sokat szenvedtek, igen harcias nép volt, és bátor jelzővel illették őket. Ennek alapján tehát a gutu név a bátorság és harciasság jelzőjévé vált. Xenophón ugyancsak tanúskodott ennek a népcsoportnak a harciasságáról, de ő karduchinek nevezte őket. Ezek szerint a szavak hasonlósága megerősíti az előző érvelést, valamint az a tény is, hogy itt egy és ugyanazon földrajzi területről van szó, vagyis az említett népcsoport lakóhelye megegyezik a mai kurdok által lakott területekkel. Ezek a szavak bármennyire is hasonlóak, az erős történelmi bizonyítékok hiánya miatt csak hipotézisként maradnak. A szó eredete és származása vagy jelentése nem sokat segít a kérdés megfejtésében, ahogyan az sem, hogy mióta és melyik történelmi forrásokban szerepel a kurd szó, illetve a hozzá hasonló szavak. Azt hiszem, ez a fajta kutatási módszer az etnikai csoportok eredetének megfejtésében csekély eredménnyel jár, hiszen a történelem során sok esetben változtak a népnevek, a hódító népcsoport felvette a meghódított népnek a nevét, és sokszor áttért nyelvére és vallására is, vagy fordítva, másrészt, gyakran előfordul hogy, a szó eredeti használata teljesen eltér a jelenlegi használatától, vagyis sokszor nagy változásokon megy keresztül, tehát meg kell különböztetni az eredeti szót főnévként és jelzőként, mint például a kurd szót eredeti népnévként, és a kurd vagy gurd szót bátor jelentésben.

Niktin azt írja, hogy: „maga a megnevezés vizsgálata egyedül nem vezet semmilyen elfogadható következtetéshez, például a francia nép esetében, ha csak a nevére támaszkodnánk, anélkül hogy megvizsgálnánk a történelmi múltját, akkor azt állítanánk, hogy germán eredetűek. Ugyanígy az oroszoknál, hiszen az orosz népelnevezés skandináv eredete téves útra vezetne bennünket, ha nem tudnánk, hogy a név  Varég vezér néhány vezetőjének a neve volt, melynek elnevezését a szláv nép felvette…”5

Azt hiszem, itt a kurd szóról egy fontos állítást, véleményt kell megemlíteni, amit már több tudós felvetett. Mégpedig hogy a szót azoknak a nomád törzseknek a megnevezésére használták, amelyek különböző, nagy kiterjedésű területeken éltek. C. J. Edmonds azt írja, hogy: „a 7. században vagy az arab hódítás idején a kurd szót egy etnikai megnevezésként használták a nyugatirániakkal kapcsolatosan, akik a Zagrosz-hegység vidékén telepedtek le, valamint az ehhez közeli térségek lakóira is, akik szintén az irániakhoz tartoztak”.6  Sza’id Nefiszi erről azt írja, hogy az Achaimanida-korban a Fársz tartomány körüli nomád törzsek között a kurd szót lehetett hallani, és szerinte vannak bizonyítékok arra, hogy a kurd szó eredetileg az iráni nyelvekben „sivatagjárót” (byábán gard) jelentett, mely tulajdonképpen a „nomád” szó szinonimája, hiszen a perzsa nyelvben a kurd szó „gelle cserán”, vagyis „nyájlegeltetők” értelemben használatos. Ez szerinte természetes is, mert a nomádoknak voltak állataik.7 Nefiszi szerint ennek a véleménynek az igazságát sok minden bizonyítja; sok perzsa szövegben, amikor az iráni nomád törzseket akarták felsorolni, azokat kurdoknak nevezték, így később a kurd szó egy sajátos fogalom lett, melyet azokra az iráni nomád törzsekre vonatkoztattak, melyeknek a nyelve se török, se arab nem volt.8

A középkori arab geográfusok a kurd szót vagy többes számát, az „al-Akrád”-ot azoknak a keveredett, iránizálódott nomád törzseknek a megnevezésére használták, akik se törökök, se arabok nem voltak, viszont sok esetben az örmény törzseket is kurdoknak nevezték,9 sőt Khuzisztánban, a mai iráni tártományban, melyben arabok laknak, néhány arab nomád törzset is kurdnak hívtak.10

Az előző állításokat Bertold Spuler szavai is megerősítik: ő azt állítja, hogy a kurd törzsek vagy bizonyos részeik Irán távoli területein is megtalálhatók, viszont figyelemmel kell lenni arra, hogy akkoriban a kurd szót nem pontos fogalomként használták a kurd népcsoport jelölésére, és gyakran olyan területeket is hozzájuk tartozónak véltek, melyeken nem is a kurdok laktak.11 Spuler azt is hozzáteszi, hogy ezeknek a nomádoknak a nyelvéről nincs semmiféle leírás, ami alapján kutatni lehetne, hogy mennyire hasonlítottak, illetve álltak közel ezek a nyelvek a kurd nyelvhez. Azok a törzsek, melyek Irán különböző területein telepedtek le, nomád törzsek voltak, és talán, mert nyelvileg is különböztek a körülöttük lévő embercsoportoktól, kurdnak számítottak.12

Tehát maga egy név vagy hozzá hasonló nevek önmagukban nem elegendőek egy nép eredetének vagy származásának kiderítéséhez.

Ami a kurdok eredetkutatásának filológiai vetületét illeti, a kutatók három csoportra oszlanak; az egyik a kurdok sémi eredetét hangsúlyozza, a másik indogermán származásukat helyezi előtérbe, a harmadik pedig az előző kettőnek az együttesét tartja helyesebbnek. Tudniillik a kurdok eredetének kutatásában a legmegbízhatóbb terület, ahol tudományos alapokra lehet támaszkodni, többnyire a nyelvészeti kutatásokon alapszik, ahogyan Minorszkij írta a kurd címszó alatt az Iszlám enciklopédiában: „A kurdok besorolása az iráni nemzetek közé főként nyelvészeti és történelmi adatokon alapul, és ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy sok bonyolult etnikai elem megtestesül bennük.”13 Talán a nyelvi, vagyis a filológiai kutatás területén többet lehet elérni, mint más területen, a népek eredetének kérdésében, ám ez nem minden esetben döntő, hiszen ahogyan említettem, a történelemben sok esetben előfordult, hogy egy meghódított nép felvette a hódító nép nevét. Vajon a spanyolul beszélő latin-amerikai népesség spanyol származású?

J. D. Michaelis (1717–1791) göttingeni teológus, aki vélhetően legelőször kutatta a kurdokat, és nyelvüket a sémi nyelvek csoportjába sorolta, azon a véleményen volt, hogy a kurdok esetleg sémi eredetűek, és rokonságban állnak a szírekkel.14 Hozzá hasonlóan Ernest Renan francia történész a kurd nyelvben az ókaldeus sémi nyelv nyomait vélte felfedezni.15 Ellentétben M. Garzoni dominikai pappal, aki 1787-ben Grammatica e vocabulario della lingua kurda (A kurd nyelv nyelvtana és szókincse) című könyvében a kurd nyelv perzsa rokonságára utalt, ezzel a kurdoknak a médektől való származását helyezte előtérbe.16 Ez az az elmélet, mely napjainkban is legnépszerűbb a kurdok körében. Moritz Wagner 1852-ben a Reise nach Persien und dem Lande der Kurden (Utazás Perzsiába és a kurdok országába) című könyvében azt írja, hogy „a kurd törzsek tömegében annak a hegylakó méd barbár népnek a vére folyik, amelyet Xenophón görög történész karduchoinak nevezett, mikor tízezres hadseregük visszatérésekor találkozott velük”.17

Az a feltevés, hogy a kurdok a médektől származnak, talán Vlagyimir Minorszkij (1877–1966) orosz orientalista és kurdológus által vált megalapozott elméletté. Minorszkij egyike azoknak az orientalistáknak, akik sokat írtak a kurdokról, ő volt az, aki a kurdológiát tudományos alapokra helyezte, elutasítva így sok téves nézetet ezzel kapcsolatban. Minorszkij nemcsak tanulmányokat írt a kurdokról, hanem összegyűjtötte a kurd nemzeti kultúra anyagait is, különös tekintettel a kéziratokra. E kéziratok többsége olyannyira értékes, hogy a kurd történelem sok hiányzó lapját pótolja, valamint hozzájárultak számos irodalmi mű megszületéséhez.18 Minorszkij 1938-ban, Brüsszelben a huszadik nemzetközi orientalista kongresszuson felhívta a figyelmet arra, hogy a kurdok nagy valószínűséggel Kelet-Iránból vándoroltak nyugat felé, és az ott lakó népekkel keveredve talán felvették az egyik ilyen nép nevét, mint például a karduchokét. A karduchokról Xenophón Anabaszisz című munkájában azt írta, hogy harcias nép, amely a Tigris folyó menti térségben él.19

A kurdoknak a karduchoktól való származtatása mellett talán a névhasonlóság és a földrajzi közelség az egyetlen érv, hiszen a karduchokról semmilyen nyelvi vagy egyéb történelmi emlék nem maradt fenn, amit a kurdokéval össze lehetne hasonlítani. Egyetlen tény ezzel kapcsolatosan az, ahogyan Minorszkij írja: „…az biztos, hogy a karduchok ősi országa ma a kurdok egyik fő központja. Azért arra lehet következtetni, hogy a karduchok azonosok a kurdokkal.”20 Viszont ez sem kimondottan egyértelmű állítás, hiszen elképzelhető, hogy a hódító indogermán népek felvették az ottani állítólagosan sémi népcsoportoknak a nevét. A karduchoi névvel kapcsolatosan többen a sémi eredetet hangsúlyozzák, és összehozzák az asszír és az akkád nyelvben szerepelő hasonló szavakkal, mint kardu (az erős vagy hős) és khaldi. Ezzel érvelnek sokan, amikor a kurdok sémi eredetét hangsúlyozzák, mivel több, akkori sémi nyelvben találhatók hasonló szavak, mint karda, qurda, qurtie, cyrti, kyrtioi, karduchoi vagy a későbbi arab íróknál a baqrada szó, melyet a mai törökországi kurd területekre, Jazzira és Bohtan térségére használtak.21

N. J. Marr orosz orientalista érdekes szemszögből vizsgálta a kurdok eredetét. Neki az a véleménye, hogy a kurdok Kis-Ázsia őslakói, akárcsak a khaldik és a grúzok vagy örmények, és nem vándoroltak ide. Marr arra az állításra támaszkodik, hogy a kurdok szokásai sok oldalról hasonlítanak az említett népekéhez, és a yazidi vallás gyökereit, mely nagyon ősi hit a kurdoknál, csakugyan meg lehet találni az örményeknél is, illetve nagyon hasonlít a grúz vallási élethez.22 Tehát Marr nem a kurdok indoeurópai eredetét hangsúlyozza, és azt állítja, hogy a kurd nyelv az őslakók nyelve, és sok szempontból hasonlít a grúzokéhoz, és mert az indoeurópai elem nagyon befolyásolta a nyelvet, ez nem jelenti azt, hogy indoeurópai eredetű.23 Azt hiszem, a kurd nyelvnek a perzsával való rokonsága, vagyis az iráni nyelvekhez való tartozása és ezeknek együttesen a többi iráni nyelvekkel az indoeurópai nyelvcsaládba való tartozása nem vitatható, és a nyelvtudományban már bizonyított és lezárt kérdés, viszont a kurd nép kevertsége és összetettsége éppúgy nem vitatható.

Az eredetkérdést befejezve összegzésként azt lehet mondani, hogy az archeológiai kutatások már régóta bebizonyították, hogy a ma kurdok által lakott területeken évezredek óta emberek élnek, és a történelmi források, valamint a történelmi kutatások is arról tanúskodnak, hogy ebben a térségben már az emberiség kezdete óta folynak a különböző történelmi események, mint népvándorlások, háborúk, pusztítások és újjáépítések, civilizációk jöttek létre és tűntek el. A kurdokról, bár ma egy nyelven beszélnek, mely nyelv az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágához tartozik, és számos dialektusa van, etnogenézisük szempontjából az mondható el, hogy a népvándorlások során az őslakók és bevándorlók keveredése következtében megszületett egy új népcsoport, mely felvette valamelyik beléje olvadó népcsoport nevét vagy akár a nyelvét is, de az sem kizárt, hogy az idők folyamán más elemek is keveredtek közéjük. Tehát azt hiszem, se a név, se a nyelv vagy a lakóterület nem elég erős tényező ahhoz, hogy ennek alapján egy nép eredetét meghatározzuk.

Egyébként azt gondolom, ma leginkább az a fontos, hogy miért tartja magát egy nép egy nemzetnek, és próbálja megkülönböztetni magát másoktól, miért hajlandóak sokan akár az életüket is feláldozni az e nemzethez való tartozásért, vagy életükkel fizetni is azért, mert másnak tartják őket, tehát egy csoporthoz, néphez, nemzethez való tartozás érzése az a tényező, mely szolidaritást teremt tagjai között, és megszületik belőle a nemzet.

A kurdok a 19. század végéig

A kurdok iszlám előtti történetét homály fedi, mert kevés forrás és hiányos tények, információk állnak rendelkezésre, melyek a kurd történelem eme korszakára fényt derítenének.

Az iszlám hódítás és a muzulmán arabok által elfoglalt kurd területeken folyó iszlamizálás során azoknál az  arab íróknál, akik a kurdokról és lakóhelyükről, valamint az egész térségben történt eseményekről közöltek információkat, gyakorivá vált a kurd szó használata. Tehát ekkortól léteznek részletes információk a kurdokról, illetve történelmükről. Tudniillik az iszlám megjelenése gyökeresen megváltoztatta az általa meghódított területek politikai, vallási, gazdasági, társadalmi stb. viszonyait, és mivel az iszlámnak ma is erős hatása van a társadalomra ezeken a területeken, minden kutatás, mely az iszlám hatást figyelmen kívül hagyja, hiányos marad.

Az egyes népek iszlamizálása sok helyen fegyveres erőszakkal történt, így a kurdok is majdnem minden területen véres csaták következményeként tértek át az iszlámra. A kurdok ellenállása hol erős és hosszan tartó volt, hol kevésbé erős és rövidebb, hiszen az arab hódítók különböző praktikákkal kényszerítették áttérésre a meghódított népeket, így például adómentességgel, a helyi vezetők meghagyásával stb. Az iszlám hódítás Omar kalifa (634–644) idején kezdődött, amikor 637-ben Moszulnál az arabok megtámadták Kurdisztánt, falvakat gyújtottak fel, és falvaik elhagyására kényszerítették a kurdokat, helyükre pedig arabok telepedtek. 639-ben a hódító arabok délkeletről, a mai iráni Khuzisztán területéről megtámadták a vegyes perzsa és kurd seregeket. Természetesen a harcoló arab nomád törzsek, amelyeket a nehéz sivatagi élet állandó harcra kényszerített, a hódításokban új hittel felfegyverezve, zsákmányok megszerzése érdekében egyesítették az erejüket, és sikeresen legyőzték a már amúgy is hanyatló Szászánida Birodalom csapatait.

A nomád arab törzsek teljes erejükkel vettek részt a hódításokban, és nagy szerepet játszottak az iszlám birodalom létrehozásában, mindenhol erővel kényszerítették saját kultúrájukat, hagyományaikat és az iszlám ideológiáját az elfoglalt területek lakóira. Ez a helyzet a meghódított térségekben új szociopolitikai kapcsolatok létrehozásához vezetett.

Kurdisztánt a történelem során állandóan nagy birodalmak vették körül, így a Perzsa, Bizánci, Római Birodalom, később az arab-iszlám Omajjáda és az Abbászida Birodalom következett, mely a mongolok véres, pusztító inváziójával ért véget. Ezt a török népek hódítása követte, mely új hatalmi viszonyokat hozott magával, és hosszú időn át különböző kis birodalmakat teremtett, melyek  végül a nagy perzsa Szafavida és az Oszmán Birodalomban egyesültek. Ez a helyzet a térség egészét, de különösen a kurdokat nehéz, bonyolult és zűrzavaros állapotokba sodorta, és hosszú időre befolyásolta, megváltoztatta  a különböző viszonyokat.

Ha az említett birodalmak határait megfigyelnénk, észre lehetne venni, hogy mindegyikben a kurdok által lakott területek álltak az adott állam perifériáján, és a kurd területek alkották az adott birodalom határvidékét, soha egyik államban sem kerültek a kurdok a birodalom központjába. Nyilvánvaló, hogy a perifériára szorult területek fejlettsége mindenfajta állami rendszerben különbözik a központhoz közel eső területek fejlettségi szintjétől, elhelyezkedésük tehát mindenkor hátrányokkal járt a kurdok számára. Egy másik probléma, mely az említett elhelyezkedésből adódott, az volt, hogy a kurdok által lakott területek, mint az adott birodalom határsávjai, először lettek háborús csatározások színtere bármely konfliktus keletkezésekor, és mindig az itt lakók szenvedtek a legjobban a háborúkban, sőt a békekötések következményeitől is. Az 1514-ben a Szafavida és az Oszmán Birodalom között lezajlott csaldiráni csata után, melynek minden eseménye kurd területeken történt, először esett meg a kurdok történelmében, hogy a kurd területeket hivatalosan két birodalom között osztották fel. A két nagy birodalom későbbi konfliktusai és háborúi is mind a kurd területek megszerzéséért és újrafelosztásáért történtek, a csatározások ugyancsak a kurd területeken folytak. Az oszmánok ellen a szafavida Abbász sah idején folytatott minden háború azzal járt, hogy a szafavidák a hátrahagyott területeket a földdel tették egyenlővé, beleértve a kurd falvakat is, nehogy az oszmánok számára hasznosíthatók maradjanak.

A kurd fejedelemségek, melyek valamikor a központi hatalmak erejétől függően kisebb-nagyobb önállóságot élveztek, a csaldiráni csata után Szelim szultán és Idrisz Bitliszi kurd vezető között megkötött paktum alapján a fejedelemségek többsége az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került, és ezzel az oszmánok Kurdisztán kettéválasztását „bebetonozták”, ami a mai napig is tart. E szerződés alapján a kurd fejedelmek megőrizhették hatalmukat, azonban valójában az oszmánok, ahol a saját hatalmukat kevésbé érezték veszélyben, engedélyezték mindenhol az ilyenfajta közigazgatási rendszert. Tizenhat úgynevezett „kürt hükümetleri”, vagyis kurd kormány kapott autonóm kormányzási meghatalmazást, a fejedelmek pénzt verethettek, a pénteki imát saját nevükkel vezethették, adómentességet élveztek, és a szultánnak nem tartoztak beszámolóval. Kötelezettségeik pedig abban álltak, hogy a központi hatalom ellen ne lázadjanak, és védjék meg a határokat, valamint háborúk esetén szükségszerűen részt kellett venniük a harcokban. A kurd fejedelemségek Kelet- és Délkelet-Kurdisztánban a szafavidák fennhatósága alá kerültek, de a szafavidák politikája az oszmánokéval ellentétben fanatikus síitizmussal és kurdellenességgel jellemezhető. Abbász sah idején sok kurd törzset Kelet-Iránba, Khoraszán tartományba telepítettek, hogy a keleti határokat védjék az üzbégekkel szemben.

A kurdok a Szelim–Idrisz-szerződést végig hűen betartották, de az oszmánok lassanként próbálkozni kezdtek a központi hatalmuk megszilárdításával a kurd területeken, lecserélték a vezetőket, és a helyükbe török pasákat ültettek, felszámolták a kurd fegyveres erőket, több adó megfizetésére kényszerítették a kurdokat. Az oszmánok Kurdisztán egyharmadát maguk kormányozták, a nagyvárosokat Kelet-Anatóliában, így Diyárbekirt Isztambul saját kezében tartotta, és a katonailag vagy gazdaságilag kulcsfontosságú területek vezetését a törökökre bízták.

Az oszmánok, de a mai leszármazottak számára is egy dolog volt a legfontosabb, amit mindig szem előtt tartottak, és soha nem jelentett tárgyalási alapot, mégpedig a kurdok önállósági, egyesítést célzó törekvéseinek megakadályozása és Kurdisztán további szétdarabolása.

A kurdok autonóm státusa többé-kevésbé a 16. századtól a 19. század elejéig tartott. A kurdok az oszmánok minden perzsaellenes háborújában fontos szerepet játszottak. 1623-tól 1638-ig, amikor az oszmánok és a szafavidák Bagdad megszerzéséért háborúztak, a kurdok az oszmánokat támogatták, 1638-ban IV. Murád elfoglalta Bagdadot, és a szafavidák kivonultak a városból. 1639-nek  döntő szerepe volt a két ország és a kurdok történetében, ugyanis a két hatalom akkor írta alá azt a határegyezményt, melyben a Zagrosz-hegység keleti oldalán lévő területek perzsa fennhatóság alá kerültek, a nyugati oldalán fekvő területek pedig az oszmánoké lettek. Ez a határvonal az, amely  mindmáig hatályban van.

1639-től Kurdisztánt hatalompolitikailag két részre osztották Törökország és Irán között. 1639-ben az oszmánok végleg legyőzték a Szafavidákat, és mivel már nem annyira volt szükségük a kurdok támogatására, különböző módszerekkel elkezdték visszavenni a kurd fejedelemségek privilégiumait. Adót kényszerítettek rájuk, a szultánnak beszámolóval tartoztak, a különböző posztokon törökökkel váltották fel, és a birodalom más háborúiban való részvételre kényszerítették őket. Ennek következményeként számos felkelés tört ki kurd területeken, de mindenekelőtt a 19. század elejétől a 20. század első feléig, főleg az oszmán birodalom hanyatlásának vége felé, amikor a kurd nemzeti öntudat virágozni kezdett, számos önállósági mozgalomnak és forradalomnak lehetünk tanúi.

 

A kurd fejedelemségek emírjeinek oszmánok elleni felkelései 1830 és 1880 között érték el csúcspontjukat. Az első 1806-ban tört ki, amikor a bábáni fejedelemség emírje, Abdulrahman pasa fellázadt, miután az oszmánok megkísérelték őt és fejedelemségét megdönteni (ennek a fejedelemségnek a mai iraki Kurdisztánban található Szulaimánia volt a fővárosa).

1815-ben az oszmán hadsereg megerősítette jelenlétét a mai törökországi Kurdisztánban, a Van-tó térségében azzal, hogy megakadályozza a kurd területekről fenyegető orosz támadásokat. Természetesen az oszmánok első lépése a kurd helyi vezetők saját embereikkel való lecserélése volt. De az oszmán seregek olyan brutálisan bántak a kurd és örmény lakossággal, hogy mind a kurdok, mind az örmények ellenállást tanúsítottak.

A brutális oszmán–orosz háborúk 1828–1829, 1853–1858 és 1877–1878-ban, miután a csaták többsége megint csak kurd területeken zajlott, borzalmas helyzetet teremtettek a kurdok számára, szegénység és éhínség pusztított a térségben.

1826 és 1836 között a soráni kurd fejedelemség emírje, Mohammad Kore vezetésével elkezdődött egy önállósági törekvés. Mohammad Kore először megtámadta Moszult, majd elfoglalta Dél-Kurdisztán, vagyis a mai iraki Kurdisztán nagyobbik részét. Ezt követően a botáni fejedelemség vezére, Badir Khan 1843–1846 között próbálkozott először a többi fejedelemséggel egyesülni és harcot kezdeni az oszmánok ellen. Badir Khannak valamennyire sikerült a Van-tótól keletre és dél felé Moszulig mobilizálni a lakosságot, de hasonlóan az előző, valamint a későbbi kurd felkelésekhez, a két fél közötti erőegyenlőtlenség és a térség politikai képlete miatt, de nem utolsósorban a zavaros belső politikai, társadalmi és vallási helyzetének köszönhetően egyik mozgalomnak sem sikerült minimális eredményt is elérnie.

Talán az egyszere az oszmánok és a perzsák ellen Seikh Obejdullah Nahri által vezetet, 1880–1882 között lezajlott forradalom volt a kurd nemzeti öntudat és nemzeti mozgalom szempontjából a legjelentősebb, hiszen Seikh Obejdullah muzulmán vallási vezető létére ideológiailag a megbékélés és az együttműködés híve volt, a kurd területeken élő különböző vallási irányzatokkal, különösen a keresztényekkel tényleges megállapodásra törekedett. Politikailag próbálkozott az oroszokkal kapcsolatba lépni és támogatást szerezni tőlük, de az orosz–oszmán ellentétek és az abban az időben kitört harmadik orosz–oszmán háború miatt az oroszok inkább a muzulmánellenes keresztényeket, az örményeket és az asszír keresztényeket támogatták, mint az oszmánok erőszakos politikájától szenvedő összlakosságot. Ez a hibás politikai álláspont, mely egyébként nemcsak az oroszok, hanem a térségben érdekelt többi európai hatalomnak, valamint egyes keresztény misszionárius szervezeteknek az álláspontja is volt, iszlám–keresztény ellentétekhez vezetett, mely a két fél (a muzulmánok és keresztények) kárára vált, hiszen az oszmánok az iszlám érzelmeket kihasználva a muzulmán lakosságot az oroszok ellen és az oroszok támogatását élvező keresztények ellen fordították.

1880-ban kétszáz kurd törzs vezetői elhatározták, hogy részt vesznek az oroszok elleni háborúban. Ezek között olyanok is voltak, akik Obejdullah sorait elhagyva az oszmánok mellett az oroszok ellen fordultak. Seikh Obejdullaht 1882-ben foglyul ejtették és Mekkába száműzték, ahol néhány év múlva meghalt.

Az orosz–oszmán háborúkban a kurd területeken mindent elpusztítottak, és a kurdok a középkor óta legsúlyosabb és legnagyobb éhínséget szenvedték el.

 

A 19. század nagy európai eseményeinek és változásainak köszönhetően, különösen az Oszmán és a Perzsa Birodalomban reformmozgalmak kezdődtek. A kurdok természetesen nem maradtak ki ezekből a reformokra törekvő mozgalmakból, sőt aktívan részt is vettek bennük, hiszen akkoriban sok kurd arisztokrata család fiai tanultak az európai egyetemeken, és a 19. század vége felé egy modern nézetekkel felfegyverkezett kurd értelmiség kezdett kialakulni. Ezek Európából magukkal vitték a politikai pártok gondolatát. Hazatérésük után Isztambulban, amely a politikai mozgalmak központja volt, de a nagy kurd centrumokban is, Kelet-Anatóliában politikai szervezeteket és újságokat kezdtek alapítani. Legjelentősebb az első kurd újság megjelenése volt Kurdisztán címmel, melyet Medhed Badir Khan, aki az üldözések elől Európába, majd később Kairóba emigrált, 1898-ban alapított. 1908 körül sok kurd városban az értelmiség „klubokat” hozott létre, melyek valójában a későbbi politikai pártok csírái voltak. Isztambulban a kurd arisztokraták és nagy családok fiai, valamint az Oszmán Birodalom seregében szolgáló kurd tisztek kezdeményezésével megalapították a Kurd Fellendülés és Haladás Társaságát, melynek az egyik alapítója az a Sayyed Abdul Kadir volt, aki az oszmán szenátus elnöki tisztjét töltötte be. Ők adtak ki egy Kurd Nap című folyóiratot is, mely a kurdok önrendelkezéséért harcolt. Ezek mellett a fiatal kurd értelmiségiek, művészek, tanárok, diákok különböző szervezeteket kezdtek létrehozni; legjelentősebb közülük a Kurd Nevelési Társaság és a Hiva, vagyis Remény, a kurd diákok egyesülete volt, mely káderiskolaként később, a 20. század első felében az aktív kurd nemzeti mozgalom vezetőit nevelte ki.

Az első világháború és a kurdok „Trianonja”

Miután Oszmán Birodalom az első világháborúban vereséget szenvedett és kapitulált, az 1918. október 30-i fegyverszüneti egyezmény aláírása után új korszak kezdődött a térség életében. Nyilvánvaló, hogy az angolok, a franciák és az oroszok már a háború befejezése előtt titokban megegyeztek a „beteg ember” birtokainak egymás közötti felosztásában. Az angolok és a franciák közötti úgynevezett „Sykes-Pikot”-egyezményben már 1916 májusában felosztották az Oszmán Birodalom területeit. Az oroszoknak Örményország és Kurdisztán északi területeit szánták. A franciák megkaphatták Szíriát és a Moszul körüli kurd területeket, Nagy-Britannia pedig Mezopotámiát és az onnan délre eső területeket Palesztináig.

Egy évvel később Oroszországban az októberi forradalom elsöpörte a cári rendszert, és így Oroszország kilépett minden megkötött egyezményből az Oszmán Birodalom felosztásával kapcsolatosan. Az angolok és a franciák is befolyási övezetük újbóli felosztására kényszerültek, mivel később az amerikaiak is igényt tartottak a beleszólásra.

A legvitatottabb terület a volt Oszmán Birodalomból a „Viláyeti Mosul”, vagyis a moszuli tartomány volt, mely teljességében megegyezik a mai iraki kurd területekkel, ahol a világ leggazdagabb olajmezői vannak. A britek gyorsan elfoglalták ezt a területet, miután csellel visszaszerezték a franciáktól, hiszen a „Sykes-Pikot”-egyezmény alapján a franciák fennhatósága alá került volna.

A moszuli tartomány a kurdok számára szimbólummá vált, és a körülötte kialakult viták megpecsételték sorsukat, hiszen ez a terület akkoriban a világ legégetőbb politikai pókerjátszmájának tárgya lett, melyben a jogos tulajdonos, vagyis a kurdok csak nézők voltak, és a játszma végén vesztesei lettek.

1918 és 1920 között Kurdisztánban egy hatalompolitikai vákuum alakult ki, a szultán hatalma csak Isztambulra terjedt ki, a hadsereg szétesett. A kurdoknak ez lett volna a legalkalmasabb történelmi pillanat az önállóság megszerzésére, de a kurd vezetők képtelenek voltak kihasználni a helyzetet. A többség szoros törzsi, vallási lojalitása még erősebb volt, mint a nemzeti összetartás. Az értelmiség a konzervatív és a modern gondolkodásúak között oszlott meg, az előbbi a kurd autonómia híve volt az Oszmán Birodalmon belül és a szultáni hatalom újraélesztését szorgalmazta, az utóbbi pedig az önálló kurd állam létrehozásában látta a megoldást. A két szárny inkább egymás ellen fordult, egymást gyengítette a fő cél megvalósítása helyett. Végül egyiküknek sem sikerült céljuk közelébe se jutni és az események további fejlődésében erőtlen szereplők maradtak.

1920. augusztus 10-én az oszmán kormány aláírta a sèvres-i békeszerződést a győztes hatalmakkal, benne a harmadik fejezet Kurdisztán címszó alatt a 62. 63. és a 64-es cikkelyekben a kurdkérdést így tárgyalta:

62. cikkely:

Egy Konstantinápolyban székelő, három tagból álló bizottság, amelynek tagjait a brit, a francia és az olasz kormány nevezi ki, a jelen szerződés hatályba lépésétől számított hat hónapon belül tervezetet dolgoz ki a túlnyomórészt kurdok lakta területek helyi autonómiájáról. Ezek a területek az Eufrátesztől keletre, Örményország déli határától délre (később meghatározásra kerülő módon) és Törökország szíriai és mezopotámiai határaitól északra (ahogyan azt a 27. cikkely II. 2. és 3. szakaszai meghatározzák) helyezkednek el. Ha a szóban forgó kérdésben a bizottság nem tudna egységes álláspontot kialakítani, a bizottság tagjai az ügyet saját kormányaik elé terjesztik. A tervezet teljes biztosítékot fog nyújtani a káldeusok és más faji vagy vallási kisebbségek védelmére e területeken. E célból egy brit, francia, olasz, perzsa és kurd képviselőkből álló bizottság látogatja majd meg a térséget, hogy a helyzetet megvizsgálja, s ha szükséges, döntsön arról, milyen kiigazításokra van szükség a török határnak azon a szakaszán, ahol az – a jelen szerződés rendelkezéseivel összhangban – egybeesik a perzsa határral.

63. cikkely:

A török kormány ezennel kész elfogadni és végrehajtani a 62. cikkelyben említett két bizottság határozatait, legkésőbb három hónappal azután, hogy ezek kapcsolatba léptek kormányaikkal.

64. cikkely:

Amennyiben a jelen szerződés hatályba lépésétől számított egy éven belül a 62. cikkelyben meghatározott területeken élő kurd lakosság olyan arányban folyamodik a Nemzetek Szövetsége Tanácsához, amely az e területeken élők többségét teszi ki, s kéri függetlenné válását Törökországtól, továbbá ha a Tanács úgy ítéli meg, hogy ez a nép alkalmas arra, hogy függetlenné váljon, s ezért javasolja számukra a függetlenség megadását, ez esetben Törökországnak el kell fogadnia a javaslatot, és le kell mondania a nevezett területekre vonatkozó jogairól és jogcíméről.

Az említett jogokról való lemondással kapcsolatos részletes rendelkezések a Szövetséges Főhatalmak és Törökország közötti külön megállapodás tárgyát képezik majd.

Amennyiben és amikor az említett jogokról való lemondásra sor kerül, a Szövetséges Főhatalmak semmiféle akadályt nem fognak gördíteni az elé, hogy azok a kurdok, akik Kurdisztánnak ama részét lakják, amelyet ez ideig a moszuli vilajet foglalt magában, saját elhatározásukból független kurd államban egyesüljenek.24

A sèvres-i békeszerződés háborús gyermek volt, az oszmán hatalom szétesésének korában jött létre, és hatalompolitikailag halva születésre ítéltetett, vagyis soha nem lépett hatályba, hiszen egyrészt a szerződést a gyenge szultán kormányai írták alá, a parlament soha nem ratifikálta, és az utolsó szultán, VI. Mohamed sem írta alá, másrészt bár nemzetközi jogilag érvényes dokumentum maradt, világpolitikailag messzemenően jelentéktelen volt, hiszen a további történelmi fejlemények megelőzték a szerződés megszületését, így ez csak a győztes hatalmak diktálását jelentette a hanyatló oszmánoknak.

A republikánus ifjútörökök Musztafa Kemal (Atatürk) vezetésével, akik keletről, a kurd és örmény területekről a kisebbségek támogatásával indították harcukat az oszmánok ellen, és akik 1919-ben az erzerumi nemzetgyűlésen „egyenjogúságot” és „egységes bánásmódot” ígértek a kurdoknak, nem ismerték el a sèvres-i szerződést.

Törökország, miután 1923-ban a republikánus ifjútörökök győzelmet arattak a szultán felett, köztársaság lett. A politikai fejlődés az új hatalmi egyensúly és érdekek szerint irányt váltott. Nagy-Britannia nem egyenes politikai vonalat követett a kurdkérdésben, nem mondott nemet vagy igent egy kurd állam létrehozásának kérdésében, inkább arra törekedett, hogy biztosítsa magának a kurd területeken lévő olajmezők birtoklását. Így tehát szándékosan hosszú ideig nyitott kérdés maradt a kurd állam létrehozása és a moszuli kérdés. A britek érdeke azt kívánta, hogy a kurdoknak ne legyen önálló államuk, mert szerintük a kurdok nem hosszú távú partnerként viselkednek, és ezért jobb, ha az olajban gazdag moszuli tartomány az általuk létrehozott új iraki államhoz csatlakozik, mely mandátumuk alá került.

Az új Török Köztársaságnak is sikerült legyőznie az ellenséges görögöket, akik a nyugati görögök által lakott térségekért harcoltak, így 1923-ban a sèvres-i szerződés helyett a lausanne-i szerződés lépett életbe, melyben a törökök lemondtak sok szigetről, távoli területekről a győztes hatalmak javára, cserébe a győztes hatalmak nem hozták szóba a sèvres-i szerződésben említett kurd vonatkozású kérdéseket.

Formálisan a Népszövetség Tanácsának és Nagy-Britanniának mint mandátummal bíró hatalomnak kellett döntenie a kurd állam létrehozása kérdéséről. Az angolok a kurdkérdésben nem követtek egyenes politikai vonalat, nem döntötték el véglegesen igennel vagy nemmel, inkább tudatosan hagyták nyitva a kérdést, mert taktikailag nyomást akartak gyakorolni az új iraki kormányra és a kurdokra. Arra az esetre, ha az olajkoncessziók ellen fordulna, az angolok egy kurd állam létrehozásával fenyegették meg az iraki kormányt, amikor pedig arra volt szükségük, hogy a kurd területeken nyugalom legyen, azzal tartották sakkban a kurdokat, hogy megakadályozzák az önállóságukat. Az angolok azért folytatták ezt a fajta politikát, mert ők akarták az olajban gazdag és stratégiailag fontos mezopotámiai területeket maguknak biztosítani és kontrollálni.

Nagy-Britannia több terv megvalósítását is lehetségesnek tartotta Irakkal kapcsolatosan; az egyik egy kurd állam létrehozásának ötlete volt, melyet egy biztonságos és erős falként alapítottak volna meg a moszuli térség körül. Végül egy másik terv mellett döntöttek a britek, melyben a „nagy” Irakot a moszuli térséggel együtt látták biztosabbnak.

A moszuli kérdésben – a térség visszaszerzése érdekében a törökök kemény diplomáciai csatákat indítottak – 1925. november 21-én és december 16-án a Népszövetség a Hágai Nemzetközi Bíróság határozata alapján döntött: Moszult Irakhoz csatolták. 1930-ban az angolok elismerték Irak önállóságát, és 1932-ban tagként is felvették a Népszövetségbe.

Ezzel többé nem is esett szó egy esetleges önálló kurd állam létrehozásáról, a kurdok minden küzdelmüket és reményüket elveszítették az önálló kurd állam létrehozásának tekintetében. Négy ország, Törökország, Irán, Irak és Szíria között osztották fel őket. Szomorú sorsuk helyreigazítása érdekében keserű és véres felkeléseket indítottak új „gazdáik” ellen, de az évekkel ezelőtti harcoknál most még brutálisabban és embertelenebb módon bántak el velük. Míg korábban csupán egy hatalom ellen harcoltak, most négy állammal szemben kellett küzdeniük. A kurd nép négy részre szakadt, négy történelem, négy sors, négy küzdelem stb.

Ezt a végleges felosztást egyesek nem is felosztásként értelmezik, azzal érvelve, hogy korábban sem létezett egységes Kurdisztán, illetve a kurdoknak nem volt önálló államuk, mintha felosztásról – és hazáról – csak akkor beszélhetnénk, ha állam is létezik.

A kurdok helyzetéről a továbbiakban az új konstelláció szerint kell beszélni, mert a sorsuk azóta minden országban másképpen alakult, sőt azt kell mondani, hogy azóta más szempontok szerint is (nyelv, gondolkodás, mentalitás stb.) eltávolodtak egymástól.

A kurdok Törökországban

Törökországban a lausanne-i szerződés után többé nem ismerték el a kisebbségeket, így a kurdokat se tekintették külön nyelvű és kultúrájú népnek. Törökországban hivatalosan csak egy nemzet létezett, ez a török nemzet volt. Elismerték a vallási kisebbségek, mint a zsidók, örmények és a görög keresztény ortodoxok létezését, de a kurdokat és a más etnikai és kultúrájú muzulmánokat, akik különböztek a törököktől, az iszlám nemzet értelmezése szerint török állampolgárokként tartottak nyilván, és a török nemzethez tartozónak tekintették. Minden muzulmán, aki török útlevéllel rendelkezik, és török állampolgár, automatikusan török is, mondja a hivatalos török álláspont. Törökországban a kurdok két csoportja, a városi értelmiség és a falusi törzsi, arisztokrata vezetők közötti ellentétek továbbra is megmaradtak, azonban politikai pártok is születtek, mint a Taáli Kurdisztán (Kurdisztán Felzárkóztatásának Pártja) és a Kurd Néppárt, melyek 1919-ben az utolsó kurd politikai szervezetek voltak.

Musztafa Kemal hatalomra kerülése és a Török Köztársaság kikiáltása a kurd nemzeti mozgalom teljes leverését is jelentette, a kurd és Kurdisztán szavakat végleg kitörölték az iskolai tankönyvekből, lexikonokból és a földrajzi térképekről, betiltották a kurd nyelv használatát, bezárták a kurd iskolákat, tilos volt kurd neveket adni, és a továbbiakban nem volt szabad egyetlen kurd szót sem használni. A kelet-anatóliai területeken élő kurdok megnevezése ezentúl a „hegyi török” lett. Ezeket az intézkedéseket a legbrutálisabb eszközökkel tartatták be, annak érdekében, hogy elfojtsák a kisebbségi, nemzeti, vallási mozgalmakat, és hogy megvalósítsák a török nemzetállam létrehozását. Atatürk azt hitte, hogy még a huszadik században is képes erőszakkal létrehozni egy francia típusú nemzetállamot.

A kurdok ez ellen az asszimilációs politika ellen számos felkelést vezettek. A legfontosabb közülük az 1925-ben Seikh Said által vezetett felkelés volt, bár az előzőekhez hasonlóan ezt is brutálisan leverték, és Seikh Saidot a többi vezetővel együtt felakasztották. A kurd nemzeti mozgalom a húszas-harmincas években teljesen összetört, a török kormány a legkisebb népmozdulásokat is tűzzel-vassal elnyomta. A kurd területeket minden szempontból, főleg gazdaságilag, hátrányba szorította, annak érdekében, hogy a kurdok kénytelenek legyenek elhagyni otthonaikat, és a nyugati országrész nagyvárosaiban keressenek munkát. Ennek negatív hatása mai napig érezhető a török gazdaságra. A nagyvárosokban, mint például Isztambulban, annyira sok kurd lakik, hogy Isztambult a legnagyobb kurd városnak nevezik.

A hatvanas években a kurd nemzeti érzés és mozgalom két tényező hatására ismét újjászületett. Az egyik a törökországi politikai, gazdasági, társadalmi átalakulás volt, mely bizonyos politikai szabadságot hozott és ez nagymértékben előmozdította a kurd nemzeti öntudat újraébredését. A másik az iraki kurdok mozgalmának felerősödése és harcának újrakezdése, mely a törökországi kurdokban új reményt keltett. A törökországi nagyvárosokban élő kurdok jobban érezték a nyugati török városok és a keleti kurdlakta területek közötti különbségeket kulturális, gazdasági és politikai tekintetben. Ezenkívül az ottani kurdok előtt tanulási lehetőségek is nyíltak. Az egyetemeken tanuló kurd fiatalok egyre aktívabban kezdtek politikailag szerveződni és részt venni a politikai mozgalmakban.

1961-ben Törökországnak új alkotmánya lett, mely olyan politikai szabadságot biztosított, amilyen Törökországban azelőtt nem létezett. Politikai pártok kezdtek alakulni a baloldalon és jobboldalon egyaránt. Egyike ezeknek a Török Munkáspárt volt. A párt programjában fontos részt szenteltek a kurdkérdésnek és a keleti térségekben egyre növekvő problémák megoldásának. A párt a kurdok önrendelkezési jogának megszerzését tűzte ki célként, ezért nagy támogatásra tett szert, és számos fiatal kurd értelmiségi csatlakozott hozzájuk, akik a későbbi kurd mozgalmakban fontos szerepet játszottak. 1965-ben néhány arisztokrata származású kurd értelmiségi megalakította a Törökországi Kurdisztán Demokrata Pártját. A két párt a hatvanas években aktívan tevékenykedett, kulturális szervezeteket hoztak létre, politikai gyűléseket szerveztek, viszont az 1971-es katonai puccs súlyos csapást mért rájuk. A párt számos vezetőjét letartóztatták és meggyilkolták, sokan menekültek külföldre. 1973-ban Törökország újra megpróbált visszatérni a demokratikus intézményekhez, ennek hatására újra lehetőség nyílt kurd szervezetek létrehozására, de az ekkor alakult kurd szervezetek és pártok radikálisabbá váltak mind politikai nézeteik, mind cselekedeteik tekintetében. Politikailag nem reális követelésekkel léptek fel, mint például Nagy-Kurdisztán vagy egy önálló kurd állam létrehozása. Ezzel együtt cselekedeteik is megváltoztak, az erőszakos eszközöket tartották a legalkalmasabbnak a török agresszióval szemben.

1978-ban a legszervezettebb, legradikálisabb és legerősebb szervezetnek a Kurd Munkáspárt (PKK) bizonyult. A PKK a kolonialista török hódítók és a velük együttműködő árulók elleni küzdelmet, az önálló Nagy-Kurdisztán létrehozását tűzte ki célul, és ennek megvalósítása érdekében 1984-ben véres fegyveres háborúba kezdett, mely harcnak több mint harminchatezren estek áldozatául.

A PKK a fegyveres harcot és az erőszakot tartotta a legalkalmasabb eszköznek a török politika ellen, mivel véleménye szerint az erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni. Törökország a Kurd Munkáspárt vezetőjének, Abdullah Öcalannak Kenyában történt letartóztatásával és hazahurcolásával nagy csapást mért a pártra. A PKK hosszú időre egyoldalúan fegyverszünetet hirdetett, lemondott radikális követeléseiről és az erőszak alkalmazásáról, a párt nevét KADEK-ra, vagyis Kurdisztáni Szabadság és Demokrácia Kongresszusa névre változtatta. A KADEK törekvése az, hogy legális pártként, törvényes működési engedélyt szerezve, törvényes és demo-
kratikus kereteken belül tevékenykedjen. A török álláspont azonban változatlan, továbbra is elutasít mindenfajta kurd elnevezésű szerveződést.

A radikális pártok mellett természetesen mérsékelt pártok is léteznek, mint a Törökországi Kurdisztán Szocialista Pártja, mely más baloldali pártokkal „baloldali egyezséget” hozott létre, azonban továbbra is illegalitásba kényszerülnek. Annak ellenére, hogy nincsenek fegyveres csapataik, és nem folytatnak háborút a kormány ellen, mégsem kapnak törvényes engedélyt a működésükhöz. Az egyetlen legális kurd többségű párt a HADAP, a Demokratikus Néppárt, melynek elnevezésében szintén nem szerepelhet a „kurd” szó, állandóan betiltással fenyegetik, mert gyakran erőteljesen követeli a kurd területek „normális” szükségleteinek megteremtését.

Törökország az utóbbi időben határozott politikai irányvonalat követ az ország Európai Unióhoz való csatlakozása érdekében. Az EU-hoz való csatlakozásnak azonban feltételei vannak, melyeket Törökországnak teljesítenie kell ahhoz, hogy a szervezetbe integrálódni tudjon, ehhez azonban számos reformra van szükség sok területen.

Az EU egyik követelése a csatlakozni kívánó országok felé az adott országban élő kisebbségek jogainak biztosítása és helyzetük javítása. Vajon Törökország eddig milyen lépéseket tett ebben az irányában?

Ha az egyéb területeken szükséges reformok megvalósítása, mint például a gazdasági reformok véghezvitele sok időt és munkát követel, azt hiszem, a kisebbségi és emberi jogok kérdésének rendezése nem igényelne túl hosszú időt, ha az adott ország valójában szeretne előrelépni ezen a területen, hiszen ennek a megoldása a demokratikus és emberi jogok keretein belül nagyon egyértelmű, legalábbis az alapjogok tekintetében. Törökország egyik legnagyobb dilemmája az, hogy miként tudja összeegyeztetni az erős török nacionalista „kemalista” ideológiát a nemzeti kisebbségek jogainak demokratikus megoldásával. Hiszen ha valaki ismeri a „kemalista” ideológiát, akkor lehetetlennek tartja a megoldást. De vajon Törökország képes-e lemondani a „kemalizmusról”?

Törökország eddigi reformjait és lépéseit a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldására a semmivel egyenlőnek lehet tekinteni, hiszen a kezdő lépések, melyeket Törökországnak meg kellene tennie, még tárgyalási szinten sincsenek, nem beszélve a jogok bevezetéséről. Törökország eddigi kísérletei és az EU megítélése is azt mutatják, hogy Törökország az elvárásokhoz képest kevésbé teljesíti a belépés feltételeit, és nemcsak rövid távon, hanem hosszú távon is képtelennek mutatkozik erre. Véleményem szerint Törökország arra játszik, hogy majd az EU-ra nehezedő külső politikai nyomások hozzásegítik a csatlakozáshoz.

A kurdok Iránban

Az iráni kurdoknak a többi kurdokhoz hasonlóan a minimális jogokért kell harcolniuk. Bár ott kurdokként ismerik el őket, de csak az iráni nyelvet beszélő csoportként, mint irániakat tartják számon őket, és nem mint külön kultúrával rendelkező és az iráni nyelvek egyikét, de nem perzsa dialektust beszélő népet. A kurdok Iránban is állandó nyomás alatt élnek, mely két oldalról is rájuk nehezedik, egyrészt kurd mivoltuk miatt, másrészt ellentétben a hivatalos síita államvallással a kurdok szunnita muzulmánok.

Az első világháború után az iráni kurdok törzsei két fronton kezdtek harcolni jogaikért. Ismail Agha, aki Szimko néven volt ismeretes, a Sukáki kurd törzs vezetője az oroszok ellen indított harcot, akiknek már 1909 óta nagy befolyásuk volt az északnyugat-iráni területeken, és az ottani keresztényeket előnyben részesítették. A másik fronton Reza sah iráni uralkodó ellen, aki miután újonnan hatalomra került, a központi hatalom kiterjesztésével próbálkozott egész Irán területén. Szimko amiatt, hogy az oroszok a keresztényeket támogatták és egy esetleges keresztény fölénytől tartott, kegyetlenül bánt a térségbeli keresztényekkel, ami nem segítette elő a perzsákkal való megegyezést és a kurd probléma megoldását. 1930-ban az iráni kormány megbízottjai a tárgyalások közben lelőtték.

A második világháború alatt Reza sah Hitlert támogató politikát folytatott, ennek következményeként 1941. augusztus 21-én brit és szovjet csapatok hatoltak be Irán területére. Természetesen az igazi ok a szovjet csapatoknak küldött segélyszállítmányok útjának biztosítása volt a kaukázusi fronton. A britek elfoglalták a dél-iráni területeket Teheránig, a szovjet csapatok az északi területeket. 1941. szeptember 16-án Reza sah dél-afrikai száműzetésbe kényszerült, és 21 éves fia, Mohamed lett Irán uralkodója. A két nagyhatalom, Nagy-Britannia és a Szovjetunió teljes mértékben irányította Irán politikáját, és megegyeztek a háború utáni kivonulásban. A Szovjetunió 1945 után azonban késleltette a kivonulását, és hatalompolitikai érdekekből két kisebbségi autonóm köztársaságot hozott létre, egyiket a kurdoknak Mehabadi Köztársaság néven, a másikat az azerbajdzsáni népnek Tebrizben. A kurdok 1942. szeptember 16-án az iráni eseményeknek köszönhetően létrehozták a Zs K pártot, mely Kurdisztán Újraélesztésének Mozgalma néven vált ismertté, de 1944–45-ben KDP-re, vagyis Kurdisztáni Demokrta Párt névre keresztelték át. 1945. december 17-én a kurdok elfoglalták Mehabad városában a bíróság épületét, levették az iráni zászlót és helyére kitűzték a kurd zászlót. 1946. január 22-én Qazi Mohamed, a KDP elnöke beszédet tartott, melyben az önrendelkezési jogokra hivatkozva kihirdette a Mehabadi Köztársaságot, a kurd nép kormányát. Ezután egy 13 tagú „nemzetgyűlés” Qazi Mohamedet választotta a Mehabadi Köztársaság elnökévé. Qazi 1946. február 11-én 14 miniszterből álló kormányt alakított. 1946 elején az iráni sah az újonnan alakult ENSZ-hez fordult a szovjet csapatok kivonulása érdekében, egyszersmind tárgyalásokat is kezdett a szovjet kormánnyal. A sah engedélyt adott az iráni kommunista Tude párt részvételére a teheráni koalíciós kormányban, és ígéretet tett, hogy az oroszokat nagymértékben részesíti majd az iráni olajkoncessziókban. 1946 májusában a szovjet csapatok kivonultak Iránból, ezzel a kurd és azeri köztársaságok elveszítették védelmezőjüket, az iráni csapatok elkezdték a támadásokat a két város ellen. 1946. december 13-án bevonultak Tebrizbe, két nappal később pedig Meha-badba is. 1946. december 18-án letartóztatják a vezető politikusokat. Egy katonai bíróság halálbüntetést szab ki Qazira és két minisztertársára hazaárulás vádjával, és 1947. március 31-én Mehabadban, ahol egy évvel korábban a Mehabadi Köztársaságot kikiáltotta, felakasztották. Teherán 1946 végén a kommunistákat azzal vádolta, hogy ők állnak a dél-iráni zavargások mögött, és sok kommunistát letartóztattak. Ezzel a kormánykoalíciónak is vége szakadt a kommunistákkal, a kormányban lévő három kommunista miniszterre tüzet nyitottak. Ezután az iráni parlament egyhangúan elutasította az oroszok részvételét az olajkoncessziókban.

A Mehabadi Köztársaság megsemmisítésével a Kurdisztáni Demokrata Pártot is szétverték, néhány vezetőjét börtönbe csukták, a többiek pedig külföldre menekültek. A kurd mozgalom előtt nagyon szűk lehetőségek maradtak, tagjai többnyire nagyon óvatosan, titokban tevékenykedtek. A sah tűzzel-vassal az ellenzék megsemmisítésén fáradozott, különösen miután az 1953. évi puccs leverése után hazahozatták. A kurd nemzeti mozgalom az 1978-as iráni forradalomig teljesen háttérbe szorult. A császárság megszüntetése után újból lehetőség nyílt a nemzeti mozgalmak előtt, ekkor több kurd politikai párt is a küzdelem színterére került. A régi KDP új, külföldről hazatért vezetőkkel kezdte a munkát, a baloldali törzsi és feudális vezetők ellen harcoló Munkások Egyesülete pedig Komala néven volt ismeretes.

A két párt hamarosan egymás ellen fordult a kurd nemzeti mozgalom vezetésének megszerzéséért. Amikor 1979-ben Iránban megalakult a forradalmi kormány, a kurdok tárgyalásokat kezdtek az új kormánnyal a kurd jogokról, abban reménykedve, mivel ők is a sah rezsimjének szenvedői közé tartoztak, és aktívan részt vettek a sah elleni forradalomban, könnyen tudnak majd követeléseiknek érvényt szerezni. Az iszlám forradalom pániszlám nézeteket valló vezetői azonban – és ezek a nézetek mindenfajta nemzeti ideológia ellen vannak – hallani sem akartak ilyen jogokról. A kurd területeken kisebb összecsapások kezdődtek a kurdok és az iszlám kormányt támogatók között. Az iszlám köztársaság létrehozásának a kérdését referendum kiírásával próbálták megoldani, de a kurdok a két kurd párt felhívására nem vettek részt a népszavazáson. A két kurd párt más világnézetű programja és autonómiára való törekvése nem volt összeegyeztethető egy vallási alapokon álló, nemzetellenes állammal. Az iráni csapatok támadást indítottak a kurd városok ellen. A kurdok erős ellenállása ellenére a kormánycsapatok egyenként visszafoglalták a kurd városokat. 1980. szeptember 22-én kitört az iráni–iraki háború, az iráni kurdok az irakiaktól kaptak támogatást és fordítva, az iraki kurdok az irániaktól, de végül mindkét fél a kalapács és az üllő közé szorult. Az iráni kurdok iraki területekre kényszerültek bázisaikkal, az iraki kurdok, főleg miután az iráni–iraki határ menti kurd területek háborús frontokká váltak, hasonló helyzetbe kerültek.

A kurdok Irakban

Az első világháborúban a britek 1917. március 19-én foglalták el Bagdadot, és egy évvel később Kirkukot és Moszult. A kurd területek a britek mandátuma alá kerültek. A kurdok kezdettől fogva harcoltak az angolok mint új foglalók ellen. Szulaimaniában egy helyi vallási vezető a Barzandzsi törzsből, Seikh Mahmud egy önálló kurd királyság kialakításáért küzdött. 1919-ben Nagy-Britannia tárgyalásokat követve kinevezte őt e térség „uralkodójának” és Major Soane angol őrnagyot rendelték melléje katonai és politikai tanácsadóként. Seikh Mahmud később abban reménykedett, hogy az angolok az olajmezők biztosítása érdekében majd segítenek egy önálló Kurdisztán létrehozásában, a közelben lévő Szíriát elfoglaló franciákkal és a törökökkel szemben, akik a térséget maguknak követelték. De miután a britek nem voltak őszinték e kérdésben, Mahmud 1919. május 22-én egyoldalúan kikiáltotta a Kurdisztáni Királyságot. Az angolok csapatokat küldtek Mahmud ellen, június 22-én legyőzték seregét, a sebesült vezért foglyul ejtették, és halálra ítélték, de a lakosság bosszújától tartva Indiában eltöltendő tízévi börtönbüntetésre változtatták az ítéletet. A kurdok természetesen tovább harcoltak az angolok ellen addig, míg 1922-ben rájuk kényszerítették, hogy Mahmudot hozzák vissza Kurdisztánba. Az általuk létrehozott iraki állam kormányával 1922. december 24-én közös nyilatkozatot adtak ki az iraki kurdok sorsáról. Általánosan „autonómiát” ígértek, melyben egy kurd kormány létrehozását engedélyezték az iraki határokon belül. 1922. október 10-én Seikh Mahmud „kurd királyként” kihirdette új kormányát, mely 1923 augusztusáig működött. Mivel Mahmud az egész Kurdisztánra kiterjedő királyságot akart, ezért újból fegyveres harcokat kezdett az angolok ellen. Az angolok lebombázták Szulaimaniát, a kurdok serege a hegyekben folytatta a harcot, de a harc az akkori világhatalom és a törzsi szervezettségű, állam nélküli kurdok között annyira egyenlőtlen volt, hogy az angolok könnyen legyőzték a kurdokat. Szervezetlen harcuk azonban pár évvel még tovább tartott, ameddig Seikh Mahmudot le nem tartóztatták, és Bagdadba nem hurcolták, ahol 1956. október 9-én halt meg.

Iraki Kurdisztánban a Seikh Mahmud vezette mozgalom mellett más kurd törzsek is harcoltak az angolok ellen. Közöttük a Barzani törzs, melynek a későbbi vezetője, Musztafa Barzani a 20. századi kurd mozgalom karizmatikus személyévé válik. Barzani részt vett a Mehabadi Köztársaság kikiáltásában, és végig támogatója maradt, de a köztársaság megdöntése után emigrációba kényszerült a  Szovjetunióba, ahonnan később, 1958-ban, a királyság elleni július 14-i forradalom és az iraki köztársaság kikiáltása után tért vissza Irakba. 1946. augusztus 16-án az iraki kurdok kongresszust szerveztek egy egységes nagy szervezet létrehozása érdekében, mely vezetni tudná a kurd ellenállási mozgalmat, azelőtt ugyanis mindenfajta törekvés kudarcba fulladt, egyrészt a vezetés megszerzéséért folytatott belső harcok miatt, másrészt pedig azért, mert a kurd értelmiség, különösen a baloldal, melynek többsége a kommunista pártban tevékenykedett, több frakcióra szakadt szét. Az 1946-os próbálkozás szintén zsákutcába jutott, mert Barzani Mehabadból magának akarta megszerezni a vezetést, és az értelmiségi baloldal Ibrahim Ahmad irányítása alatt elutasította azt. Barzani Mehabadban megalakította az Iraki Kurdisztán Demokrata Pártját, amely őt választotta első elnökévé. Ibrahim Ahmad és társai semlegesek maradtak. Miután Barzani a Szovjetunióba emigrált, az IKDP második kongresszusán, 1951-ben Ibrahim Ahmadot választották a párt főtitkárává. Ő vezette a pártot Barzani visszatéréséig, amikor újból kiéleződött a „vezetőségi háború”. Az Iraki Köztársaság első ideiglenes alkotmányában elismeri, hogy Irakban két fő nép él: a kurdok, az arabok, és ők társak Irak vezetésében. Kis idő elteltével azonban külső, főleg a szomszédos, kurdok által is lakott országok és a belső arab nacionalista erők – mint a Baath Párt – nyomására az iraki kormány nem volt hajlandó teljesíteni a kurdok széles autonómiára vonatkozó követelését. 1961 nyarán újrakezdődött a háború a két fél között. 1958 és 1968 között katonai puccsok nyomán négyszer változott az iraki kormány összetétele, de egyik kormány sem volt hajlandó a kurd problémát békés módon megoldani. Minden kormány a hatalomra kerülése elején szép ígéreteket tett a kurd probléma békés megoldása érdekében, de később, a hatalom megszilárdulása után tankokkal és harci repülőkkel teljesítette az ígéreteit.

1968-ban a Baath Párt másodszori katonai puccs révén került hatalomra. A következő két átmeneti év után, 1970-ben a kurdok és az iraki kormány  fegyverszünetet hirdettek, és autonómiatárgyalásokat kezdtek. A két fél megegyezett, hogy négy éven belül befejezik a tárgyalásokat. Ebben a négyéves átmeneti időben, miután a Baath Párt megszilárdította a hatalmát, és legyőzte a belső ellenségeit, lassanként sok mindent visszavett ígéreteiből. 1972-ben merényletet szerveztek Barzani ellen, ennek hatására a két fél között már amúgy is csekély bizalom nullára csökkent. Barzani ez idő alatt kapcsolatokat ápolt Iránnal, és a sahon keresztül próbálkozott az USA-tól támogatást szerezni. 1974-ben a tárgyalások zsákutcába jutottak, mert a kormány nem volt hajlandó a kurd többségű Kirkuk várost kurd autonóm területekhez csatolni. 1974 márciusában újrakezdődtek a fegyveres harcok. Az iráni hadsereg tüzérsége teljes támogatást nyújtott Barzaninak, és a sah személyesen kért az USA-tól segítséget. 1975. március 6-án az Algériában megtartott OPEC-gyűlésen Irán és Irak megegyezett a két ország közötti problémák megoldásáról, Irán kapott néhány határ menti szárazföldi területet, és a „Satt el-Arab” folyó közepe lett az új határ. Ezzel Irán számos hajózási jogot szerzett magának, cserébe azért, hogy visszavonja a támogatást a kurdoktól. E miatt az úgynevezett algériai egyezmény miatt is tört ki 1980-ban az iráni–iraki háború. A kurd forradalom ezután esett szét, Barzani az USA-ba távozott, ahol később meghalt. Az iraki kormány egyoldalúan kihirdetett egy autonómiáról szóló határozatot és a vele együttműködő kurdokat bízta meg az autonóm szervezetek vezetésével. 1975 és 1979 között a kurd mozgalmak újjászerveződésének korszaka volt. Barzani régi riválisai, az iraki KDP értelmiségi szárnya Jalal Talabani vezetésével létrehozták a PUK-ot, vagyis a Kurdisztáni Hazafias Unió Pártot. A KDP pedig Barzani két fia, Masszud és Idrisz vezetésével újjászerveződött. Az iraki kormány szisztematikusan kezdte megsemmisíteni a kurd falvakat, melyek mindig és minden korban a kurd nemzeti mozgalom és a fegyveres harcok támogató bázisai voltak. 1977-ben egy biztonsági övezet létrehozása ürügyével az iráni–iraki határ 20 km-es sávjában lévő kurd falvakat a földdel tették egyenlővé, és lakóit kényszertáborokba helyezték. Ezzel két célt is követtek: az egyik, hogy megsemmisítsék a kurd partizánok bázisait, a másik, hogy a kényszertáborok lakóiból, akik munkanélküliek lettek, kormánymilíciákat szervezzenek. 1980-ban kitört az iráni–iraki háború, és az iraki kormány arra kényszerült, hogy a kurdisztáni területeken állomásozó csapatok nagy részét dél-iraki háborús frontokra küldje, ezzel lehetősége nyílt a PUK-nak és KDP-nak arra, hogy nagy területeket szabadítsanak fel, és bázisaikat biztonságos helyre tegyék át. A taglétszám szempontjából is profitáltak az iráni–iraki háborúból, hiszen annak a sok embernek a többsége, aki nem akarta fölöslegesen a két ország értelmetlen háborújában életét veszteni, szabad területekre menekülve a két párthoz csatlakozott. Az 1980 és 1988 között lezajlott iraki–-iráni háborúban a kurd területek is háborús frontokká váltak, falvak, városok pusztultak el. 1988 elején az iraki hadsereg nagy vereségeket szenvedett, főleg a kurdisztáni frontokon, a kurd partizánok segítségével ugyanis az irániak mélyen behatoltak iraki területekre. 1988. március 16-án, miután a kurdok elfoglalták Halabdzsa városát, Szaddám Huszein parancsot adott a város vegyi fegyverekkel történő bombázására. Ez nem az első eset volt, hogy ilyen fegyvereket vetettek be a kurdok ellen, hiszen korábban már más területeken is, de kisebb mértékben használták a nemzetközileg betiltott fegyvert. Az iraki–iráni háború befejezése után Iraknak a keze szabaddá lett és minden erejét a kurdok végleges megsemmisítésére fordíthatta. Az úgynevezett „Anfáli” akciókban a kurd falvak és a városok 70 százalékát rombolták szét és pusztították el. Lakóit a nagyvárosokba kényszerítették, hogy jobban tudják ellenőrizni őket. A kurd partizánok kezén lévő falvakat teljesen elpusztították, lakóit a dél-iraki sivatagba hurcolták, és több mint 180 000 embert lőttek le, majd tömegsírokba rejtették, melyeket ma találnak meg és tárnak fel nagy számban. A Huszein-rezsim bukása után olyan titkos dokumentumok kerültek napvilágra, melyek arról tanúskodnak, hogy a falusi leányokat hogyan adták el egyiptomi éjszakai vörös lámpás házaknak kényszer „szexmunkára”. Az 1990–91-es Öböl-háborút követően, miután Huszein rezsimjének sorsa homályos lett, és az USA elnöke, George Bush felszólította az iraki népet, lázadjanak fel Szaddám Huszein ellen, a kurdok északon elfoglalták a nagyvárosokat, ugyanígy a síiták délen. Az USA azonban, tartva a Huszein bukása utáni zavaros iraki helyzettől és a síiták, Iránhoz hasonló, esetleges hatalomra kerülésétől, cserbenhagyta a felkelőket, és kiengedte az ostromba kerülő, szétvert iraki hadsereget. Huszein brutálisan leverte a felkeléseket. A kurdok Huszein bosszújától tartva és Halabdzsa képét maguk előtt látva tömegesen menekültek Törökországba és Iránba. Aknamezőkön, hóval borított hegyeken keresztül a világ szeme láttára kezdődött a kurdok újabb tragédiája, húszezren haltak meg az utakon és a hegyoldalakon. Ez a helyzet megrázta a nemzetközi közösséget. Az USA kénytelen volt egy biztonsági zónát, az úgynevezett Save Havent létrehozni északon és délen, a kurdok és a síiták védelmére. Az iraki kormány, mivel kényszerhelyzetbe került, elhagyta a kurd területek három nagyvárosát, Szulaimaniát, Arbilt és Dehokot.

A kurd pártok ebben az üres adminisztrációs helyzetben átvették a térség közigazgatásának vezetését. A PUK és a KDP megegyezett a szabad választások megszervezésében, és 1992-ben, először a kurdok történetében, szabadon választottak kurd parlamentet. A PUK és a KDP mint a két legerősebb párt az iraki Kurdisztánban dominált a parlamentben, mindegyikük 50 mandátumot szerzett, további 5 helyet az Asszír Demokrata Mozgalom kapott.

1992 júliusában koalíciós kormány alakult, melyben a kommunisták, az asszírok és az iszlámisták kaptak meg egyes miniszteri székeket.

A biztonsági zóna létrehozását nemzetközileg szükséges, a fenyegetett emberek védelmét szolgáló intézkedésként magyarázták, mégis vitákat és ellentmondásos interpretációkat vont maga után.

A parlamenti választások és az önálló kormány megalakulása ellenére a térség státusa homályban maradt. A kurd terület nemzetközileg Irak részének számít, de a központi hatalomtól teljesen önálló kormány intézi és vezeti az ügyeket, igaz, hogy a pártok szintjén, de vannak külügyi kapcsolatai, vannak határai más országokkal, ahonnan folyik a szabadkereskedelem, vannak vámfeltételek, külföldi hivatalos delegációk az iraki központi hatalom engedélye nélkül ezeken a határokon át belépnek a térségbe... mégis a kurd önigazgatás és az önálló kormány elismerése felé nem történtek lépések. Elsősorban azért, mert nemzetközileg kimondottan ilyen helyzetekre vonatkozó szabályok és jogi útmutatások nincsenek, amelyek alapján döntéseket lehetne hozni. De fő oka az, hogy senki nem akarta megkérdőjelezni Irak területének egységes megmaradását.

1994-ben a kurdok között újrakezdődtek a belső konfliktusok, a kurd mozgalom vezetésének megszerzése érdekében, de nemcsak a PUK és a KDP között, ahogyan ez korábban volt, hanem most a vám- és egyéb jövedelmek elosztása is a két fél közötti ellentétek tárgyává vált. Számos külföldi közvetítés és belső kurd próbálkozás ellenére a két párt közötti gyökeres ellenségeskedés nem szűnt meg. Tudniillik a szomszédos országok is nagy szerepet játszottak a két fél közötti konfliktus kiéleződésében, ezért is van az, hogy ma az irakiak többsége, főleg a kurdok, ellenzik török csapatok Irakba való küldését. A KDP és a PUK külön-külön saját támogatottsági területén önálló kormányt hozott létre, mely gyakorlatilag azt jelenti, hogy Kurdisztánt négy helyett öt részre osztották. A történelmi pillanat ellenére, melyben ma a kurdok és Irak, valamint az egész térség található, a két fél közötti sok kérdés megoldása ellenére sem tűnik komoly lépésnek a két közigazgatás újraegyesítése. 1992-ben a kurd parlament egyhangúan arról hozott döntést, hogy Irakban a kurd probléma megoldását egy iraki föderációs forma biztosítja. Ezt a nézetet terjesztették az iraki ellenzéki pártok elé és az iraki nemzeti kongresszus különböző gyűlésein elfogadtatták az összes párttal. Most a Huszein-rezsim bukása után olyan hangokat lehet hallani a nem kurd pártoktól, hogy a kurd föderáció iraki ügy, és népszavazással kell dönteni róla. De vajon hol történik olyasmi a harmadik világban, hogy a többség megszavazza a kisebbség követeléseit? Ezért a kérdésről a továbbiakban a kurdok illetékesek dönteni, nem mások, hangoztatják a kurdok. A kurd pártok többsége, figyelembe véve az iraki és a térségbeli, valamint a nemzetközi politikai helyzetet, nem látják reálisnak egy önálló kurd állam létrehozását. Néhány kurd értelmiségi kezdeményezésére és a pártok nem hivatalos támogatásával azonban elkezdődött egy aláírásgyűjtési akció arról, hogy az ENSZ, az USA és az EU írjon ki hivatalos népszavazást, hasonlóan a kelet-timori és eritreai referendumokhoz, melyben az a kérdés állna, hogy mit akarnak a kurdok: Irakon belüli föderációt vagy önálló államot.

A kérés szép és jogos, és azt gondolom, minden nemzeti kisebbségnek a joga, akár kicsi, akár nagy, hogy saját maga döntsön arról, milyen sorsot választ. De vajon az érdekek dzsungeltörvényeinek vad világában van-e ilyesminek helye?

A kurdok Szíriában

A kurdok számát Szíriában 1,5 millióra becsülik, mely az összlakosság 10 százalékát képezi. Szíriában az arab nacionalisták hatalomra kerülése előtt viszonylag jobb helyzetük volt, de a hatvanas években egymásután bekövetkezett katonai puccsok és a Baath Párt hatalomra kerülése után helyzetük egyre rosszabbra fordult. 1962-ben Hasaka tartományban 120 000 kurdtól vonták vissza a szír állampolgárságot, azért, mert a kormány mai napig azt állítja, hogy Szíriában nem létezik kurd terület, nincsenek kurd nemzetiségiek, és azok a kurdok, akik az északi területeken laknak, mind a törökországi kurdellenes politika elől menekültek Szíriába. A szíriai kormány a hatvanas évek óta szisztematikusan megsemmisíti a kurdokra vonatkozó jeleket. 1960-ban tervet dolgoztak ki „arab öv” címen, melyben első lépésként a kurd helységnevek megváltoztatása szerepelt. Második lépés a térség tényleges arabi-zálása volt, melyben a kurd lakosságot falvaik elhagyására kényszerítették, és helyükre arabokat telepítettek. A kurd nyelv használata már a terv kezdete előtt is tilos volt a hivatalos helyeken, így nem léteznek kurd iskolák és kurd nyelvű tanítás sem. Hivatali pozíciókat csak az arabok tölthetnek be, és a katonai, valamint rendőri akadémiákon a kurdok felvétele szigorúan tilos.

Ma azoknak a kurdoknak a száma, akiket megfosztottak a szír állampolgárságuktól, meghaladja a 250 000 főt, ezek semmilyen státussal nem rendelkeznek, nem kaphatnak igazolványokat, nem utazhatnak a területeiken kívül sem, mert más városokban igazolvány nélkül nem kaphatnak szállodai szobát, nem házasodhatnak hivatalosan, és nem anyakönyveztethetik gyermekeiket, nem vállalhatnak munkát, és nem vásárolhatnak ingatlanokat. A szír állampolgársággal rendelkező kurdok helyzete sem sokkal szerencsésebb, nekik sincsenek megadva és biztosítva a kulturális jogaik, hiszen a szír alkotmány értelmében aki szír állampolgár, az arab, így ők is arabként vannak nyilvántartva.

Magától értetődik, hogy a kurdok nem maradtak közömbösek e soviniszta politikával szemben, létrehozták ellenállási szervezeteiket, kialakították politikai pártjaikat, de a helyzetüket szemügyre véve nincs lehetőségük egy tartós fegyveres szembeszállásra, nem is beszélve a sikerekről. Ezért a szíriai kurd pártok más politikai eszközökkel küzdenek a kurdok jogainak elismertetéséért. A szíriai kormányzó Baath Párt a különbségek ellenére az iraki Baath Párt testvérpártja, és a nemzeti kisebbségi kérdésekben egy követ fújnak. Asszad elnök halála után kisebbik fia, Basszár al-Asszad került hatalmi székbe. A fiatalságára és feltételezhetően liberálisabb nézeteire tekintettel sokan változásokat vártak és várnak a politikai szabadságjogok megadása és a nemzeti kisebbségek helyzetének megváltoztatása területén, de az eddig eltelt idő nem mutat csekély lépéseket sem a változás irányába. Vajon ott is, Irakhoz hasonlóan, az embereknek várniuk kell arra, hogy kívülről érkezzen a változást hozó vihar?

Jegyzetek

1. Martin van Bruinessen: Kurden zwischen ethnische, religiöser und regionaler Identität. In: Ethnizität, Nationalismus, Religion und Politik in Kurdistan. (Hrsg.) Carsten Borck, Eva Savelsberg, Siamend Hajo. Münster, 1997. 185–216.

2. Arshak Safrastian: Kurdistan and the Kurds. London, 1948. 16

3. Arshak Safrastian: i.m. 15–16.

4. Driver G. R.: The Kurd and its phylological connexions. Journal of Royal Asian Society, Part III. 1923. 40–44.

5. Basil Nikitin: Les Kurdes. Arab fordítása (al-Akrâd), dâr al-Rawâdi. Beirut, 1967. 13–14.

6. Edmonds, C. J.: Kurds, Turks and Arabs, politics, travel and research in north-eastern Iraq 1919–1925. Arab fordítás Georgis Fathullah. Bagdad, 1971.11.

7. Sa’id Nefisi; Tarix-e ejtimá’i u siási-e irán der deurei-e mu’ásir (Az iráni társadalom és politika történelme a modern korban). I. kötet, Teherán, 1925. 10.

8. Sa’id Nefisi: i. m.11.

9. Iszlám enciklopédia. 1134.

10. Martin van Bruinessen: Agha, Scheich und Staat. Berlin, 1989. 141.

11. Bertold Spuler: Iran in früh-Islamischer Zeit. Perzsa fordítása, Teherán 1994. I. 436.

12. Bertold Spuler: i. m. 438.

13. Iszlám enciklopédia. 1132.

14. Lásd Michaelis Johann David: Fragen an einer Gesellschaft gelehrter Männer die auf befehl ihre Majestät des Königes von Dännemark nach Arabien reisen.–1762. Frankfurt am Main: Johann Gottlieb Garbe.

15. Lásd Renan, Ernest: Histoire générale et systéme comparé des langues sémitiques. Bd. I. Paris, 1855. 61.

16. Lásd Garzoni, Maurizio: Grammatica e Vocabulario della Lingua Kurda. Roma, 1787. 3.

17. Wagner, Moritz: Reise nach Persien und dem Lande der Kurden. Bd. 2. Leipzig, 1852. 221.

18. Lásd Hama Said Hama Karim: V. Minorsky, „Kurd”. Bagdad, 1981. Dr. Kamal Mazhar: Mézsu (A történelem). Bagdad, 1982.

19. Erről lásd Xenophón: Anabasis. Der Zug der Zehntausend Griechisch-Deutsch. Walter Müri (Hrsg.). München und Zürich, 1990. 191–219.

20. Iszlám enciklopédia. 1133.

21. Lásd: www.alwaraq.com: Mijam al-Buldán, Yaqut al-Hamawi, Baqrada szó, 364, 372, 1259, 2317. és Ibn Khurdaba: al-Masalik u al-Mamalik. 50. és al-Masudi: Muruj al-Dahab. 75. és Ibn al-Athir: al-Kamil fi al-Tarikh. 40. és al-Tabari: Tarikh al-Rusul u al-Muluk. 3278.

22. Lásd Basil Nikitin: Les Kurdes, arab fordítása (al-Akrâd). dâr al-Rawâdi, Beirut, 1967. 20 és Šâkir Xasbâk; al-Akrâd (A kurdok). Bagdad, 1972. 508.

23. Basil Nikitin: i. m. 20. és Šâkir Xasbâk; al-Akrâd (A kurdok). Bagdad, 1972. 508.

24. A teljes szöveget a Lugosi Győző szerkesztette. Dokumentumok a Közel- és Közép-Kelet történetéhez (1914–1980). Bp., 1989. című szöveggyűjteményből másoltam.